"Ott álltam a hídon. A híd korlátjára támaszkodva néztem a körülöttem nyüzsgő nyugodtságot. Mindenhol nevetgéléseket és vihorászásokat lehetett hallani, a nyugodt környezetet ők zavarták meg. Ők, akik néha felejthetetlen élménnyé teszik az egyszerű hétköznapjaimat, és szintén ők, akik néha elszomorítottak, és a földbe tiportak."

annyira durva ez az idézet. nagyon tetszik, de nagyon durva. a legjobb barátnőmre emlékeztet. pontosan ilyen, ahogy ez az idézet leírja. nagyon nagy hatással tud lenni a hangulatomra. ha szomorú vagyok, két másodperc alatt fel tud vidítani. ha rossz kedve van, nekem is rossz kedvem lesz. arra lennék kíváncsi, hogy a legjobb barátok miért bántják egymást néha? talán azért, mert tudják, akármit tesznek, a másik úgyis szeretni fogja őket? és akármit mondanak, a másik majd úgyis megbocsájt nekik? ez a legrosszabb. mikor valakit nagyon szeretsz, mégis bántod, mert tudod, hogy pár egyszerű szó neki sokkal többet jelent, mint egyszerű szavak, mégsem akarnál neki fájdalmat okozni sohasem. ez annyira paradoxon! egy ilyen nagyobb összeveszés után mindig azt érzem, hogy soha többé nem leszünk már olyan barátok, mint amilyenek az elején voltunk. meg azt is érzem, hogy talán már csak nekem ennyire fontos a barátságunk, hogy ennyit aggódjak miatta. aztán, mikor nem számítok rá, megint minden olyan lett, mint régen. legalábbis, olyasmi. talán olyan barátok már sosem leszünk. de remélem, hogy lehetünk még jobbak :)