és tényleg. annyira üresnek érzem magam, olyan pusztító üresség, legszívesebben kiállnék az utcára, és ordítanék. belül ordítok. hallgatok egy számot, egyszerű zongoradallam, egy blognak a háttérzenéje, eddig fel sem tűnt, hogy szól valami. szörnyen egyedül érzem magam. mintha senki sem értene meg. vagyis persze, van aki meghallgat, meg minden, de mintha süket fülekhez beszélnék. és ez ilyenkor szombat este a legrosszabb. amikor az itthonülés helyett lett volna egy klassz tervem, csak aztán másképp alakultak a dolgok. miért bánnak velünk undoritón azok az emberek, akik tudják, hogy undoritó amit csinálnak, és tudják, hogy ez nagyon fáj nekünk, de tudják azt is, hogy mi ennek ellenére is odavagyunk értük. hát ezért? mert tehetnek akármit, akkor is szeretni fogjuk őket? hát kiváncsi vagyok, meddig képesek elmenni. egy hónapja ugyanaz a kép van a szemem előtt, ugyanaz a mondat "gyönyörű vagy", ugyanaz a mosoly, ugyanaz a párbeszéd "nem, nem szeretem őt! -és engem? -nem tudom." nagyon jól tudom, hogy túldramatizálom a dolgokat, és hogy ez már megint csak a múlt, de annyira jelennek tűnik, mintha az egész két perce történt volna, és nem tudom kiverni a fejemből. tudom, üres locsogás, bla bla bla. "gyönyörű vagy" :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése