kedden, az utolsó tanítási napon megnéztük egy magyar kortárs rendező filmjét. majd utána beszélgetés volt a filmről. a rendező a feltétlen szeretről beszélt, ami nagyon elgondolkodtatott. létezik-e ilyen egyáltalán? és azt hogy lehet "megszerezni"? ki kell érdemelni? vagy csak úgy "lesz" egyszercsak? és igen. a feltétlen szeretet olyan, ami sosem szűnik meg, bármit is tesz a másik, és sosem fakul meg. ez a fajta szeretet baromira veszélyes. ha valaki tudja, hogy valaki őt effajta szeretettel szereti, akkor az könnyen visszaélhet vele. bármit mondhat, akármit megtehet, mert tudja, hogy az iránta érzett szeretet sosem fog elmúlni. van még egy olyan dolog is, amit sosem tudtam hova tenni. bármikor veszekedtem a legjobb barátnőmmel, mindig tudatosan bántottam meg, úgy, hogy azt akartam, hogy amit mondok, az rosszul essen neki, de eközben mégsem akartam megbántani. csak annyit akartam, hogy tudjam, vagyok-e rá akkora hatással, mint ahogyan ő rám, fáj-e neki annyira a kritika, mint nekem, ha tőle hallom. néha kikészít. azt hiszem, ezt hívják feltétlen szeretetnek. kívülről nem tűnik úgy, de azt hiszem, a mi barátságunk a világon az egyik legerősebb. rengeteget veszekedünk, teljesen különbözünk, de mindketten tudjuk, hogy olyan nincs, hogy mi ne legyünk barátok. nem tudjuk elképzelni. ő is tudja, és én is tudom, hogy mindig összeveszünk, és aztán mindig kibékülünk, és ezek a kibékülések nem gyengítik, hanem még erősebbé teszik a barátságunkat. nem is tudom, mit csinálnék nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése