ma fent voltunk szánkózni dobogókőn. valami eszméletlen, hogy mennyire gyönyörű! tiszta narnia érzésem volt. kedvem lett volna egész nap ott feküdni a hóban, és nézni a faágak között átszűrődő napsütést. szánkóztunk, és cipós ragulevest ettünk. na, ezt szeretem én a télben. nagyon hangulatos volt. aztán mikor ebéd után újra szánkózni mentünk, elkezdett esni a hó. csak azt nem értem, hogy 24-én miért nincs hó az elmúlt években?! mindig ez van. karácsony előtt és után hó van, de szenteste sohasem. szeretnék egy hógömböt, amit ha megrázunk, hó esik benne, de olyat, amiben van egy üres pad, amit megvilágít egy utcai lámpa. és szeretnék egy zenélő dobozt, amit ha kinyitok zenél, de nem balerina van a belsejében, hanem egy fiú és egy lány. szeretem az ilyen cuccokat, amik mások szerint gagyik és semmire sem jók, de szerintem gyönyörűek. és mindent elrakok. anyukám szerint ez egy betegség. hát... egy kicsit szerintem is az.
kedden, az utolsó tanítási napon megnéztük egy magyar kortárs rendező filmjét. majd utána beszélgetés volt a filmről. a rendező a feltétlen szeretről beszélt, ami nagyon elgondolkodtatott. létezik-e ilyen egyáltalán? és azt hogy lehet "megszerezni"? ki kell érdemelni? vagy csak úgy "lesz" egyszercsak? és igen. a feltétlen szeretet olyan, ami sosem szűnik meg, bármit is tesz a másik, és sosem fakul meg. ez a fajta szeretet baromira veszélyes. ha valaki tudja, hogy valaki őt effajta szeretettel szereti, akkor az könnyen visszaélhet vele. bármit mondhat, akármit megtehet, mert tudja, hogy az iránta érzett szeretet sosem fog elmúlni. van még egy olyan dolog is, amit sosem tudtam hova tenni. bármikor veszekedtem a legjobb barátnőmmel, mindig tudatosan bántottam meg, úgy, hogy azt akartam, hogy amit mondok, az rosszul essen neki, de eközben mégsem akartam megbántani. csak annyit akartam, hogy tudjam, vagyok-e rá akkora hatással, mint ahogyan ő rám, fáj-e neki annyira a kritika, mint nekem, ha tőle hallom. néha kikészít. azt hiszem, ezt hívják feltétlen szeretetnek. kívülről nem tűnik úgy, de azt hiszem, a mi barátságunk a világon az egyik legerősebb. rengeteget veszekedünk, teljesen különbözünk, de mindketten tudjuk, hogy olyan nincs, hogy mi ne legyünk barátok. nem tudjuk elképzelni. ő is tudja, és én is tudom, hogy mindig összeveszünk, és aztán mindig kibékülünk, és ezek a kibékülések nem gyengítik, hanem még erősebbé teszik a barátságunkat. nem is tudom, mit csinálnék nélküle.
ma fogtam magam és kimentem sétálni este, egyedül a hóba. gyönyörű volt. néha szembejött velem egy-egy kutyát sétáltató ember, vagy egy apuka, aki a szánkón húzta az anyukát és a kisgyereküket. de ezen kívül üresen voltak az utcák. három spar-ba is elmentem, mert glamourt szerettem volna venni, meg mizo madártejet. de naná, hogy mindhárom zárva volt. mondjuk mit gondoltam én szombaton fél nyolckor? hát ezaz. de tényleg gyönyörű a hó. nem értem, hogy az emberek miért csak nézik bentről, ha egyáltalán nézik, és miért nem élvezik ki, amíg még nem olvad el. remélem, legalább karácsonyig megmarad, mert nálunk régi hagyomány, hogy szánkóval hozzuk haza a karácsonyfát.
a tegnapi nap nagyon szar volt egészen délután fél 5ig. akkor lett vége a meccsünknek, ami szornyű volt, pont úgy, mint a többi ebben a tanévben. utálom, hogy ezt gondolom, de abba kéne hagyni, mielőtt elmegy az összes életkedvünk és önbizalmunk. aztán beültünk a burgerbe, ahol vettünk százforintos forrócsokit, ami egész jó, ahhoz képest, hogy száz forint. beszélgettünk, és irtunk egy olyan listát, mint a tuti gimiben lucas és haley. az a lényege, hogy felirtuk külön-külön egy lapra mindketten, hogy mi fog történni ebben a tanévben. írtam olyat is, amit csak szeretnék, hogy megtörténjen, olyat is, ami ezer százalék, hogy meg fog történni, és olyat is, amiért nagyon kell küzdenem, de szerintem sikerülni fog. szóval ő rakta el. a legjobb barátnőm. ha én raktam volna el, tuti, hogy elolvasom még hazafele. de így csak az évzárón fogjuk kinyitni, ha meg lesz még a lap...
ma voltunk a bécsi karácsonyi vásárban. sosem voltam még hétvégén bécsben, mindig csak hétköznap mentünk. sosem értettem, miért. most már értem. már most, karácsony előtt három héttel annyian vannak, hogy az nem igaz. lépni nem lehet, és ez nem túlzás. szerettem volna kint vásárolgatni, meg vásározni, de egyszerűen nem lehetett. nem tudtam megnézni egy rohadt boltot sem, ruhát próbálni meg már eszembe sem jutott volna, annyian voltak. ez még oké is volt. nade hogy a wiener christkindmarktban lépni nem lehetett, az nagyon gáz volt. úgy haladtunk, mintha sorba álltunk volna valahová. persze a vásár még mindig gyönyörű, de teljesen felesleges volt kimenni. maximum annyiból volt jó, hogy mégjobban karácsonyi hangulatom lett. bár az eddig is meg volt :)
főleg, hogy idén sütök majd mézeskalácsházat, mézeskalács karácsonyfával együtt. vááá dejó lesz :) meg megyünk majd szánkózni. és hóembert épiteni, és hóangyalozni, és hóbunkerezni és hógolyócsatázni. igen, észrevettem, hogy eléggé egyedül vagyok ezekkel a vágyakkal. de héééé, mi van veletek??? a 16-17 év felettiek már nem is gyerekek? vagy hogy van ez? már nem játsszatunk úgy, ahogy azt alsóban a napköziben tettük? senki se akar velem játszani, mert jaj, de hideg van, nincs nálam kesztyű, beázik a cipőm, tönkremegy a hajam, koszos lesz a ruhám, stb. HIHETETLEN! =DD becsavanyodott alakok.
